A hétvégén lesz egy éve, hogy első futó versenyemen jártam, ezért is gondoltam, hogy a régi eseményeimet is folyamatosan feldolgozom a blogon is és megosztom a nagy közönséggel. Ezért elsőként a sorban jöjjön a Hydra beszámoló. Valamint Edu barátomnak jó futást kívánok idén, innen is!
2016 nyara óta viseltem az akkori új lábamat az Advantage lábfejet a DVS rendszerrel együtt. Közel három hónap volt, míg szeptember elejére „össze állt”úgy, hogy a mindennapi felhasználásban semmi problémám ne legyen vele. Ki kellett nőni a gyerekbetegségeit. Műszerészemnek és nekem se volt tapasztaltam még előtte ezzel a vákumos rendszerrel. 2016 októberében kezdtem el a kettlebell-es edzéseken a körbe futást kocogást, ha az volt feladatban vagy bemelegítéskor soron.
Nagyon fura volt a lábaimnak a terhelés ezen a régi új mozgás forma gyakorlása során. Bármennyire is hihetetlen a bal lábam és annak bokája-el volt törve- viselte ezt legnehezebben a futás újrakezdéskor. December január elején kezdtem el egyénileg hajnalban a parkban futni a rekortánon teljes sötétben, vagy kocogni kinek, hogy tetszik az alap állóképességem visszaerezni. Fizikailag tudtam, hogy képes vagyok rá. Mégis végig kétségeim voltak nem voltam még elég biztos magamban, de tudtam nem tántoríthat el semmi a végső célban, hogy fussak.
2017 nem igazán indult úgy nekem, ahogyan szerettem volna. Január végén még sikeresen leállamvizsgáztam. Aztán jött egy kisebb műtétem ami miatt másfél hónapig nem tudtam semmit sem sportolni, közben véget ért az akkori kapcsolatom,magam alatt voltam, nem voltak nagyon céljaim és ezen események hatására mind egymásra rakódva elég szépen befordultam önmagamba. Nem voltam a toppon közel sem, semmilyen értelemben sem.
Ott álltam március közepén, hogy most vagy össze kapom magam a versenyre ami Görögországban Hydra szigetén lesz vagy ez az esemény is megy a kukába. Jó barátom Edu még év elején nevezett be 4,7 km táv olyannak magasodott előttem, mint valami lélektani leküzdhetetlen fal ráadásul terepen! A szintemelkedéssel nem is foglalkoztam. Megnéztem egy videót egy tavaly előtti versenyről, mondom ez menni fog lépcsőkön lefelé nyargalás volt végig a tengerpart mentén, csupán a görög kolléga felvezető szerpentint nem tette fel a videóba….No,de ne rohanjunk ennyire előre!
Heti két-három futós edzés hajnalban a rekortánon teljesen egyedül. A légzés és a folyamatosság a fő szempontjaim minél tovább bírjam fél óra 45 perceket futok,a távokat meddig jutok nem nézem egyáltalán. Valamint sífutós-elipszises gépen a hegymeneteteket próbálom szimulálni más napokon magamnak. Emlékszem is kérdezik a barátaim az esemény előtt : Le tudsz te annyit futni ?Futottál már le annyit? Mondom nem, de egy maratoni futó sem fut minden nap 35kiliket, szerintem. Egy héttel verseny előtt folyamatos egy óra rekortánon nézem a távot meddig jutok,ez bőven sok is, amire képes vagyok, jöhet a verseny.
Pénteken indulunk a verseny hétvégéjére egy hosszú busz út során Athénból , majd a célnál hajózunk egyet a szigetre. Szombaton van a futamom délután, délelőtt felvesszük a rajt csomagjainkat, körbe járjuk a kikötő részt és a belvárost majd megnézzük meddig és hol csatlakozik a versenyzők útja befutónál a tengerparton. Tűkön ülök egész nap, nagyon nehezen viselem a tétlenséget, várakozást mind fizikailag, mind lelkiekben, verbálisan egyre nehezebb kihívás velem értelmes kapcsolatot teremteni sikeresen.
Beöltözünk minden a helyén, elsétálunk a rajt-cél zónában, melegítünk, elrajtolunk. Kellemesen kocogunk a kávézók teraszai között, majd egy hirtelen kanyarral a település belseje felé vesszük az irányt. Sorra tudjuk le a szűk kis köves utcákat, jó ez a tempó, majd egyszer csak kiérünk a beépítettebb részekről kezdődik valami domb, hegy kinek, hogy tetszik egy sok fordulós szerpentint látok magasodni előttem az erdő szélén. -„ Oda? Hogyan?” –„Nem sok az”- jön a válasz. Ütemes haladásra váltok erősen megy a szentségelő-lemez nálam, jön a replika- „Már ez a fele”-, és tényleg haladunk egyre feljebb, utolsó kanyar felérek, már újra futok, mások csak pihegnek körülöttem, ez-az!
Kezdődjön a csapatás,adjunk neki újabb szűk kis utcák kövek és lépcsők innentől végig ez a borítás különböző variánsokban ahogyan haladunk lefelé. Ugrálva trappolok és egyre jobban elönt az adrenalin már szinte száguldok. Gyorsan visszaránt a földre, hogy a bal lábammal majdnem fenn akadok valami kis kőben, ügyesen korrigálok, nem esek el, több fókuszt bele. Egyensúlyozok a csúszós köveken lefelé egész jól megy és egyre jobban futok. Minden ház fordulója után áhítom, hogy meglássam a tengerpartot. Végre ott van, ez az, csodaszép innentől már tényleg nem sok, eljöttünk idáig délelőtt is.
Ahogyan ereszkedünk egyre gyorsabban és totálisan elönt a versenyszellem a „gyilkos ösztön”, folyamatosan új célokat tűzök ki magam elé az idős tag, a kövér csávó, a nénike mind meg kell előznöm őket! Edu nyugalomra és türelemre int, mind –„Meg lesznek a végére”-, így is lett.
Kiérünk a tengerparthoz sorra vesszük azokat a helyeket ahol már elsétáltunk, én egyre jobban pörgök konstatálom, hogy elérünk a kikötő széléhez. Érzem és tudom van bennem tartalék még bőven, sokkal tovább is bírnám még. Ahogy közeledünk egyre jobban éljenez s hajt a tömeg a bámészkodók sora. A befutó és a teraszokon üldögélő szurkoló emberek eléggé lelkesítően hatottak rám a legvégén is. A célban már kicsit visszább veszek. Jól van akkor negyven valahány perc rendben konstatálom. A sziget átmeneti hőse és látványossága leszek, minden helyi gratulálni akar, amíg még ott vagyunk egy másfél napon keresztül a szigeten.
Edu másnap lefutja a maga nagyobb távját is. Utána élményekkel felvértezve elhajózunk a vissza buszút eléggé megvisel. Mindent összevetve nagyon jól éreztem magam és extra módon örülök, hogy itt sikerült az első eseményt sikerrel vennem, örök emlék marad!
